 |
 |
Teleki
Sámuel, a Téka alapítója építtette 1820-1822-ben ezt a vendégházat,
melynek jövedelme - végrendelete szerint - "Bibliothecamnak
conservatiójára és szaporítására (fordíttassék sz.m.)...bibliothecamhoz
tartozó status personalisnak fizetése (biztosítva legyen sz.m.)".
A nemes céllal emeltetett épület eredetileg kétemeletes volt. Földszintjén
üzletek, első emeletén lakások, míg a másodikon táncterem volt,
melynek nagy belmagassága a főpárkány magasságáig ért, és a terem
hossza a homlokzat teljes hosszában húzodott. Az emelet felöli részén
vendégszobákat és éttermet helyeztek el. A termet határoló falakon
körben belsőpárkány és a mennyezeten (a lámpahelyeken) stukkódíszek
voltak, melyek a helyiségnek választékos, szép képet adtak. A teremben
télvíz idején a vándorszínészek társulatai tartották előadásaikat,
de bálokat, táncestélyeket is itt rendeztek. A város öregei ma is
Szála néven említik a szépemlékű termet. A nagyterem nyugati végében
állították össze a rögtönzött színpadot, s ellenkező végén, magasítva,
ácsolt erkély páholyok sorakoztak.
Az épület magas homlokzatát az emeleteket összefogó falisávok (lizénák)
három mezőre osztották, s azok fejezetei fölött egy nagy kiülésű
és méretű háromtagú, fekvőkonzolos főpárkány zárta le a homlokzatot.
Egyébként a homlokzat az újbarokk stílusjegyét mutatta. A földszinti
nyílások íves záródásúak, a két emeleti szint ablakai egyenlő magasságúak
voltak. Az épület tetőzetét megtört síkú, manzárdos megoldással
készítették.
A második emeleti vendégfogadó kiegészítő helyiségeit a hátranyúló
udvari szárnyépületben helyezték el, s táncestélyek, előadások után
a vendégek ott mulatoztak. 1824-ben színészek hetenként már négy
előadást tartottak, s a pódiumon Déryné (1831-ben és 1843-ban),
Kántorné (1843-ban), Blaha Lujza, Jászai Mari és az erdélyi színészek
színe-java gyönyörködtette játékával a helyi közönséget. A város
polgársága és a vidék arisztokráciája mindig lázasan készült a színiévadra
és az ott rendezett bálokra. A Szála mindig zsúfolásig telve volt
közönséggel. Nem érdektelen a Regélő Pesti Divat 1843-ban írt beszámolójából
egynéhány sort idézni: "...Markos legények vízhordó csebrekben
vitték bálba, vagy színházba a szép kisasszonykákat, nehogy a pocsolyába
ragadjon kiscipőjük."
Sajnos Teleki Sámuel végrendeletét utódai nem tartották be s 1923-ban
(!) az Apollo épületét eladták. Az új tulajdonos, Bürger Albert
sörgyáros a lakások bérbeadásában látta a jobb jövedelmet, s az
épület belsejét kibontatta, és a második emelet belmagasságát kihasználva
két (II és III) emeletszintre osztatta. A terveket Radó Sándor építészmérnök
készítette, a kivitelezést Nemes Ferenc építőmester végezte. Ezt
a nagyméretű belső-külső átalakítást a tervező úgy oldotta meg,
hogy a főfalrendszert meghagyta, az új vasbetonfödém részben a falakat
terhelte, illetve a falakon belül beiktatott vasbeton keretszerkezetet.
Az ablaktengelyeket megtartva, a magas ablakok helyett a belmagasságnak
megfelelő magasságú ablaknyílásokat terveztek, melyek mutatják a
három emeleti szintet.
Az átalakítás után az emeletekre felvezető
lépcsőház elrendezésében semmi rendszer nincs, a feljárás körülményes
és kényelmetlen. Az épület jelenlegi homlokzata a késő ekleticizmus
rossz példája. Az alkalmazott függőleges tagilások hangsúlyozottak,
s a régi főpárkányt csak részben hagyták meg, és oda nem illő, ízléstelen
attika-fallal, dísszel terhelték.
Az Apollo Szálája megsemmisült, az épület rendeltetése megváltozott,
főhomlokzata sem eredeti. Igy a régi Apollo palota már csak emlékezetben
él, mint a város egyik kultúrtörténeti emlékhelye.
